A kulisszák mögött...

A kulisszák mögött, avagy hogyan is zajlik egy személyiségfejlesztő folyamat?!

Azt azért szögezzük le az elején, hogy a legtöbb esetben segítségért az ember akkor fordul, amikor valami problémája van. Csak azért, hogy jókat nevessen a fejlesztővel, terapeutával még nem hiszem, hogy sokszor kértek időpontot - ha mégis, akkor annak is volt más, mélyebb oka. Adott egy élethelyzet, egy akut vagy akár egy már régóta fennálló probléma, amiből hiába próbál egyről a kettőre jutni valaki, állandó falakba ütközik, és ez kihatással van a mindennapjaira, az életminőségére, de a környezetére is. 

Itt jön az ,,és most hogyan tovább?,, kérdéskör.

Manapság rengeteg segítő foglalkozást talál az ember, de vajon a széles szortimentben, hogyan is válassza ki az átlagember, hogy mégis merre, hová induljon?! Nagy szerencse az, amikor valaki elsőre megtalálja az igazán neki valót, ezt a mozgásos szakmámból tudom, hogy a rehabilitáció kapcsán is az emberek végigjárnak szinte mindent, aztán a legtöbben azzal a mondattal jutnak el hozzám, hogy ,,Zsuzsika, maga az utolsó reményem,,. A legkevésbé szeretem ezt a mondatot hallani, hiszen sem csodatévő nem vagyok, szoktam mondani, hogy varázspálcám sincsen, úgyhogy minden, ami egy foglalkozás alatt és azután történik az nem csupán rajtam múlik, hanem azon is, hogy a kliens mennyire befogadó és hajlandó változtatni az addigi életén a gyógyulása érdekében. Nos, ugyanezt tudom elmondani a személyiségfejlesztéssel kapcsolatban is. 

Addig, amíg jósnőktől várja valaki, hogy megmondja mit hoz a jövő, vagy átoklevételekkel tölti a szabadidejét, ahelyett, hogy belenézne egy tükörbe és feltenné a kérdést saját magának, hogy ,,és én vajon mit tehetek önmagamért,, - addig igazából kár személyiségfejlesztésről, és nem, hogy folyamatról beszélnünk. 

Az elmúlt években rengeteget elmélkedtem az ilyen és ehhez hasonló dolgokon, de mindig oda jutottam, hogy ehhez valóban az embernek el kell jutnia egy bizonyos szintre, hogy megérezze önmagában a késztetést arra, hogy igenis változtatnia kell valamin ahhoz, hogy valami változzon a mindennapokban. Természetesen, ha az alapsérülés annyira mély, akkor nagyon hosszú időbe telik, míg ezt valaki tényleg önmagától látja be. Lehet, hogy túl kell jutnia pár váláson, traumán, hogy megmozduljon valami ott belül, és ami egy vészjelző csengőt is elindít, hogy hoppá, valami nincs rendjén, és lehet, hogy ezért most már nekem kellene tenni. Aztán ugye van az a kategória is, amikor néhány pirulával elnyomunk minden tünetet és minden hepi - egy ideig. Igazából a mai napig büszke vagyok magamra, hogy annak idején, a rengeteg külső inger ellenére sem engedtem ennek a verziónak, hanem én készen voltam arra, hogy igenis szembenézzek önmagammal és tegyek azért, hogy jobb legyen a ma, a holnap és a jövő. Az igaz, hogy ehhez kerestem a megfelelő helyet egy ideig, de végül megtaláltam.  Természetesen vannak olyan helyzetek, ahol egy gyógyszeres kezelés abszolút indokolt és elengedhetetlen, de sajnos azért az ellenkezőjére is rengeteg példa van, és sokszor életek múlnak el érzelmek és megélések nélkül. Hosszú út volt számomra az, amíg eljutottam egy olyan szintre lelkileg, amivel már elégedett voltam, és megtanultam, megtapasztaltam, hogy mindig van hova fejlődni. 

Ez tényleg egy élethosszig tartó folyamat, hiszen a mindennapjaink formálják az életünket, az, ahogy megélünk dolgokat mind-mind önismereti és személyiségfejlődésbeli kérdés. Szokták kérdezni az első alkalom előtt, hogy meddig tart egy folyamat, ha most bejelentkeznek hozzám?! Nos, ez az, amit előre senki nem tud meghatározni. Amikor jön a kliens egy témával, ott nekem, mint fejlesztőnek kell átlátnom a problematikát, hogy mi is az, amivel igazán dolgoznunk kell. 

Egy-egy téma legalább 5 találkozást igényel, ahol ugye mindig feljönnek újabb és mélyebb dolgok, így lesz aztán az 5 alkalomból 10, majd 20 és akár évek. Ijesztőnek hangzik, igaz? Főleg a mai világban, ahol egyik napról a másikra házakat húznak fel, hajszíneket változtatnak, melleket növesztenek az emberek. Ez viszont sajnos korántsem az a kategória. Ezért meg kell dolgozni. Nekem, mint fejlesztőnek látnom kell azt, hogy az adott téma tényleg arról szól-e, amiről a kliens beszél. Volt rá példa, hogy nem tudtam együtt dolgozni azzal, aki megkeresett, ugyanis nem sikerült az első interjú alkalmával megértetnem vele, hogy nem tudunk szerződni arra, amit szeretne, ugyanis az teljesen másról szól, mint amit Ő gondolt eddig. Volt, aki hónapokkal később belátta, és visszajött, de van aki még mindig keresi az útját. Ezzel sincs semmi gond. Nekem viszont nem szabad senkit ringatnom abba, hogy bármit meg tudok neki oldani. Sőt, egyedül édes kevés vagyok minden témánál. Ha a kliens abszolút nem nyitott, más(ok) miatt keresett csak fel engem, akkor sajnos maga a fejlesztés is döcögős és nincs tele sikerélményekkel sem a kliens, sem a fejlesztő részéről. 

Én egy őszinte és szókimondó ember vagyok a mindennapokban is, és ez nincs máshogy a fejlesztések során sem. Ki szoktam mondani az igazat a klienseimnek, tudva, hogy mi az, amit elbír éppen abban a helyzetben, és úgy érzem, hogy a legtöbb esetben pontosan ez az, ami miatt erőt nyernek a folytatáshoz. 

Egy egyenes és őszinte tükör olykor fájó, de rengeteg potenciál van benne a fejlődéshez. Imádom azt, amikor egy folyamatban mélyen benne vagyunk már, és van mihez visszanyúlni az előző foglalkozásokról, egy-egy mondatot, szituációt visszaismételni, tanítva ezzel a klienst az önreflexióra is. 

Azt is tapasztalom, hogy van, akiknek ez teljesen könnyen megy, van akiknek kevésbé. Sokszor nem is értik, hogyan emlékezhetek én ennyi mindenre, és hogyan jön épp ez oda, ahova, de amint rávezetem Őket és szép lassan saját maguk megválaszolják a kérdést, akkor jönnek az AHA-élmények. Ez fejlesztőként egy csodálatos érzés. Ahogy hullanak le az álarcok, ahogy érik az a személyiség, ahogy egyre őszintébb valaki saját magával, ahogy egyre nyitottabb szemmel jár a mindennapokban is, és már saját maga is képes összerakni dolgokat, megválaszolni a miérteket. 

Születésünk után /de már az azt megelőző időszak is jelentős - van erről saját élményem, amiről a könyvemben részletesen fogok írni/ ahogy telik az idő, amilyen hatások érnek bennünket, az mind meghatározó a személyiségünket nézve, és innét erednek aztán bizonyos elakadások is, amik a későbbiekben ütik fel a fejüket - például a párkapcsolatokban, a saját gyerekünkkel való viszonyban, a munkahelyi viszonyokban, és sorolhatnám. Lehet úgy élni az életet, hogy minden mellett elmegyünk, ha nem működik valami a kapcsolatban, akkor azt annyiban hagyjuk, esetleg egyből elválunk, lehet a gyerekkel is játszmázni, lehet folytonos gyomorgörccsel a munkahelyre menni. De vajon hosszútávon ez tényleg megéri?! Arról nem beszélve, hogy számos elfojtásnak előbb vagy utóbb testi tünetei lesznek, amiket egy idő után már sokkal nehezebb kezelni, mint kicsit felbolygatni a múlt sebeit és az emlékeinkkel dolgozni annak érdekében, hogy a mindennapok szebbek legyenek és a jövő más lehessen.

Mindig azt mondom, hogy kevesebb válás, kevesebb nőgyógyászati és prosztata beteg ember lenne a világon, ha az iskolákban egy-két matekóra helyett, ÉLETre való nevelés címen önismereti, személyiségfejlesztő órákat tartanának, amik által a kapcsolataink sokkal minőségibbek lennének és nem csak túlélni akarnánk a mindennapokat, de igazán megélni is. 

Na de sajnos az iskolaügyekkel nem én foglalkozom, a hozzám fordulókkal viszont annál inkább. Egy érettebb világ reményében végzem a munkámat - hosszú hónapok után végre már nem csak a képernyőn keresztül. 

Kapcsolatfelvétel ITT!