Az egyéni folyamatokról...

Egyéni személyiségfejlesztő foglalkozásainkat egy folyamattá alakítjuk. A bejelentkezést követő első alkalom során megbeszéljük, hogy mi az, amin a kliens dolgozni szeretne, fejlesztőként már az első találkozókor nagyjából látom mik azok az elakadások, amik fejlesztésre szorulnak annak érdekében, hogy az adott problémával szembe tudjon nézni, tanulni és fejlődni általa.

Ezek tudatában kötünk szerződést arra, hogy a folyamat milyen hosszúságú, gyakoriságú legyen. Ezután a fejlesztési tervet kidolgozva haladunk együtt az úton, s amíg én elkötelezve kísérem kliensemet, részéről ugyanolyan elkötelezettség szükséges az együttműködésre, hiszen nem az a lényeg, hogy én dolgozzam helyette, ugyanis a személyiségfejlesztő foglalkozásoknak éppen ez a lényege, hogy az egyén önmagát fejleszti, szakember segítségével. Az, ha valaki nem akar dolgozni, már az első alkalmak során kiderül. Ilyen esetben a folyamat célját nagyon nehéz még megközelíteni is, mondhatni mindaddig, amíg a találkozók során nem jutunk el addig, hogy valaki belássa, itt bizony Neki kell dolgozni, egészen odáig nincs igazi minőségbeli változás az életében.

Akikkel már kezdettől fogva tudunk a terv szerint dolgozni, náluk a hozzájuk való, a személyiségükre való tekintettel a lehető legkézenfekvőbb technikákkal próbálunk közelíteni célunk felé. Az általam leggyakrabban alkalmazott technikák egy egyéni folyamat során az álomanalízis, imagináció, NLP, belső gyermek munka, Gestalt-technika, rajzok, tesztek...

Az, hogy ki mire van készen, azt a személyisége, az adott élethelyzetbeli állapota nagyban befolyásolja. Hiába jön valaki azzal, hogy olvasott a Gestalt-technikáról, és azzal szeretne velem dolgozni, ha nem tudja átengedni magát az érzéseinek. Nála biztosan egy egészen más oldalról közelítem meg a dolgokat, és lehet, hogy jó pár ülés után már tudunk az általa kívánt technikával is dolgozni, és akkorra már egy teljesen más témán is. Ezért van az, hogy a személyiségfejlesztés egy folyamat, nem pedig egy szórakoztató szolgáltatás, amire befizetek, ha épp kedvem tartja. Tartunk valahonnét, valahová. Ahogy az életben is. És sajnos nagyon sokszor itt siklanak ki az életek is, mert nincsenek keretek, nincs rendszer, nem tartunk sehová, csak vergődünk, ami nem jó, mert hova tovább egyre jobban fertőzi meg a társadalmat ez a magatartás, a gyerekek már sokszor ilyenbe nőnek bele, és bizony generációs problémaként fogunk tekinteni ezekre a dolgokra. De van jó hír. Megelőzhető. Elhárítható. Fel lehet nőni. Utólag is. 

Ezen kívül rengeteg dolog van, amikor az embernek szakember segítségére lehet szüksége. Személyiségünk életünk végéig fejlődik és fejleszthető, ám vannak bizonyos dolgok, melyek meg tudják akadályozni ennek a folyamatnak a normális ütemben való haladását.

Például egy gyerekkori trauma, aminél az sem mindegy, hogy épp melyik életszakaszban történt, de nem is kell traumának lenni, hanem pont ellenkezőleg egy túlszeretés, a szülők kompenzálása melynek táptalaja a saját rossz élményeik, emlékeik, melytől görcsösen akarják megóvni szeretett gyermeküket, átesve a ló túloldalára, mellyel ugyancsak olyan tudattalan sebeket tudnak kialakítani a gyerekben, amik valamilyen elakadást okoznak a személyiségben, és később, mondjuk egy párkapcsolatban ütik fel a fejüket.

Ugyanúgy egy gyászfeldolgozás kapcsán rengeteget tud segíteni egy folyamat, mellyel felszínre kerül akár az elfojtott düh, majd a folyamat során megdolgozásra kerül, és erősül az elfogadás. Önértékelési zavaroknál ugyancsak egy hosszú személyiségfejlesztő folyamatra van szükség, ami kellő mélységig elviszi az önismeretet, ezáltal nő az egészséges önbizalom, a reális énkép, az önazonosság érzése.