''Az ötödik X felett még nem elfogadott ez az állapot'' - történet arról, hogy a kitartó munka meghozza gyümölcsét...

Rehabilitációs tevékenykedésem során számtalanszor tapasztaltam, hogy amikor az embernek "hirtelen" valami baja lesz, akkor azonnali változást és gyógyulást akar. 

Megjárnak egy csomó orvost, számtalan segítő foglalkozású embert, de általában, ha 1-2 alkalom után nincs javulás akkor tovább állnak, felkeresve egy újabb helyet, hátha ott van varázspálca.

Amikor én az "utolsó remény" vagyok már valaki számára, akkor is el szoktam mondani, hogy sajnos varázspálcával én sem tudok szolgálni, viszont legjobb tudásom szerint megpróbálok eljárni annak érdekében, hogy segíteni tudjam a gyógyulást.

Néhány tényező van viszont, ami a legtöbb embert eltántoríthatja:

- az idő - 

nos, a problémák jelentős része nem egyik napról a másikra alakult ki, így lényegesen személyiségbeli kérdés is, ha valaki azonnali gyógyulást akar(na). Igen, elhiszem, hogy hónapokig járja valaki az orvosokat, az orvos keresi az okot és próbálja felállítani a diagnózist, közben is telik az idő. Aztán amikor jön a "pedig már nem szabadna, hogy fájjon" megállapítás az orvosok részéről, mert megvolt a csomó gyógyszeres kezelés, csak egy dolog volt elfelejtve, hogy az az ember még mindig ugyanazt az életmódot éli, mint hónapokkal ezelőtt. Jönnek ilyen-olyan ajánlások ismerősöktől, kipróbálunk 100 fajta dolgot, de egyiknél sem maradunk kitartóak, mert hát első után semmi sem történt. Itt lényeges a kommunikáció is a klienssel, megértetni vele az idő, mint tényező, óriási szerepét.

- a "nekem is tennem kell a gyógyulás érdekében" faktor - 

sokszor itt bukik el a dolog. A nálam töltött heti x óra csupán töredéke a hét 168 órájának. Hiába teszek meg mindent, amit a legjobb tudásom szerint tudok, hiába adok át egy csomó javaslatot, tippet, ha az ajtómon kilépve már el is felejtődik, és a következő alkalommal, amikor rákérdezek, akkor csak fejvakargatás és kibeszélés a válasz, ami megmagyarázza, hogy miért nem csinált semmit. És szintén személyiségbeli kérdés is, hogy miért csak a másiktól várunk el dolgokat, önmagunk pedig nem akarunk munkát fektetni bele?!

- az anyagi kérdés -

 sem elhanyagolandó tényező. Amikor egy segítő foglalkozású emberhez megyünk, tudatosítani kell elsősorban, hogy amit kérünk, az Neki a munkája, a bevételi forrása. Az a tudás, amit a praxisa során megszerzett, Neki szintén nem ingyen volt, így teljesen evidens, hogy a munkájáért pénzt fog kérni. Többéves praxisom során volt szerencsém sok mindent hallani és tapasztalni, amikor kipanaszolták magukat az emberek, hogy mennyi pénzt hagytak már máshol, és "semmit nem kaptak a pénzükért". Természetesen aláírom, hogy vannak szélsőséges esetek, de azt, hogy semmit nem kap valaki, ez így egy/egyben nem igaz. Hány olyan info vagy megtapasztalás hangozhat el egy találkozó során, amit lehet máshol nem kap meg az ember. Ez már eleve valami. Lehet, hogy azzal a segítővel pont ennyi volt a dolgunk, és azok a megtapasztalások kellettek hozzá, hogy keressen tovább, és eljusson mondjuk akár hozzám. És ismét beszélhetünk a személyiségről, hogy vajon az ideérkezésig már megérett-e annyira, hogy a fent említett két tényezővel azonosuljon. Az viszont a segítő feladata, hogy küldje tovább a kliensét, ha a kompetenciahatárain túlmenő dolgokra volna szükség...ez pedig már a segítő személyiségéről és érettségéről szól.

A képen látható kliensem 2021.májusában keresett meg azzal a kéréssel, hogy végezzek egy állapotfelmérést, tudok-e segíteni az akkor már fél éve tartó problémáján. Orvosi diagnózis szerint már nem volt érthető az állandóan fennálló fájdalom. Emberünk már az internetről összecsipegetett mozgásanyagot napi rendszerességgel tornázta, heti szintű masszázs megvolt, számos gyógyszerkúra, mégsem volt változás.

Mit teszek én ilyenkor? Első (de sokszor még a többedik) találkozásunk során is magyarázom a fenti pontok első és másodikát. Támogatom Őket, és meglátva az aprócska fejlődéseket ezzel ösztönözve, hogy sikerként fogják fel, erőforrásként a jövőre való tekintettel. Ez nagyon nehéz. 

Kapaszkodnak abba, hogy "de még ekkor és ekkor milyen rossz", és nem tudják azt értékelni, hogy "de amúgy meg akkor és akkor már nem fáj". Nézőpont és hozzáállás. Mert az utóbbi idővel nőni, az előbbi pedig csökkenni fog.

A kicsivel több, mint negyedéves munkánk alatt minden reggel munka előtt letornázta a félórás TripleX® bemelegítést, este munka után pedig egy újabb kis átmozgatást végzett, valamint ezt kombinálta a többi gyakorlattal, amit közösen tanultunk - stabilizáló, erősítő jellegű edzést kialakítva. Megtanult tőlem egy önmasszázs technikát is, amit még a teraszon üldögélve beszélgetés közben is abszolválni tudott napi szinten.

Közben a velem való találkozások során már ahhoz képest, hogy hol kezdtük, igazán komplex gyakorlatokat végeztünk. Boldogsággal mesélte minden alkalommal, hogy végre olyan családi kirándulásokat is abszolválni tud, ahová többet kell autóval utazni, és az emelkedőn való séta sem okoz már gondot, amit sajnos májusban még elképzelhetetlennek tartott.

2021.szeptemberében befejeztük a rehabilitációt. Pár héttel ezelőtt beszéltünk telefonon, hogy megkérdezzem megosztható-e a története a weboldalon, majd kértem mondjon valamit arról, hogy most hogy van. Azóta is köszöni szépen, nagyon jól van. Miért? Mert a rengeteg tapasztalás után belátta, hogy a mindennapi mozgás a kulcsa az egésznek, és azóta is kitartóan alkalmazza az általam tanultakat. 

Azt mondta, ha százalékban kellene kifejeznie így utólag, hogy a gyógyulásához mi segített hozzá, akkor 30%-ot tenne ki az egyéb orvosi kezelések, amiket abszolvált, és 70% mindaz, amit nálam tanult. 

Arról nem beszélve, hogy mennyi mindent átértékelt az elmúlt évben, amivel jelentős önismeretre is szert tett. A testünk figyelmeztet, nem véletlenül kapunk megoldandó dolgokat. Az viszont, hogy mit kezdünk vele, mit tanulunk meg általa, valamint mit kezdünk magunkkal utána - abszolút rajtunk múlik! És ez már a személyiségfejlődés kérdésköre.