Céltudatosság, felelősség, ambivalencia...Te és mások

Bizonyára sokan ismeritek Einstein történetét, amikor egyszer rosszul írta fel a szorzást a táblára, majd a diákok azonnal kinevették és megbélyegezték. Amit viszont ezután Einsteint válaszolt nekik, bizony sokan átértékelték mindazt, ami a szájukból elhangzott.

Bár alapjáraton egy útra-fókuszáló ember vagyok, de ugyanakkor céltudatos is. Meg kell különböztetnünk a magyar nyelvünk sokszínűségében a célorientáltságot a céltudatosságtól. Azt gondolom, hogy a célorientáltak esetében mindegy milyen áron, de el akarják érni a célt, és a legtöbbször el is érik. Nálam, ha céltudatosságról beszélünk, akkor abban benne van egyfajta önismeret, önreflexió, határok ismerete és tartása, szakmaiság az adott életterületen, fejlődni vágyás, kudarctűrés, felelősségvállalás. 

Mint tudjuk, hogy mindennek ára van, de azt gondolom, hogy nem mindegy milyen az az ár. Egy céltudatos embernek rendelkeznie kell kellő önreflexióval is, amivel képes felmérni saját határait, akár az adott dolog igényességét, továbbá pedig képes felelősséget vállalni mindazért, ami a cél elérése közben történik vele és a környezetében is. Felelősségvállalás ilyen szempontból itt megnyilvánul abban is, hogy döntéseinkért, leginkább döntéseink következményéért vállaljuk a felelősséget. Azt gondolom, hogy nagy dolga van ezzel az emberiségnek. Mondok példát. Történik valami, az egyik ember eléri a kitűzött célját, de egy csomó embert elveszít maga körül. Ami sajnos abszolút normálisnak mondható, csupán nem tudjuk elviselni a dolgok következményeit, jelen esetben, hogy az életünkben megforduló emberek, nevezzük akár barátoknak - forgandóak. Nem mindenki akar tartani velünk az úton, és nem mindenkivel akarunk vagy tudunk lépést tartani. Görcsösen kapaszkodunk a másikba, holott már egy széthullott kapcsolatról van szó, de valami miatt mégsem tudjuk elengedni. Aztán jön egy célbaérés, még mindig kapaszkodnánk, de akkor látjuk, hogy nincs már kibe. Keserű ezt elfogadni, mégis hatalmas tanítása ez az életnek, hogy nem biztos, hogy mindig azt kell nézni, hogy ki tart velünk, és a tempóhoz alkalmazkodni, ha vannak céljaink, vágyaink, és úgy érezzük van kellő energiánk és eszközünk a megvalósításához, akkor merjünk elindulni és akár egyedül menni az úton. De az út maga legyen a lényeg. És ha azok az emberek nem követnek, akiket várunk, tudjuk vállalni a veszteségükkel járó felelősséget. Valamilyen szinten a mi hibánk, de ugyanannyira az övéké is. Ugyanakkor az ellentettje is igaz - nem bűne egyikünknek sem, hiszen az egyik nem tudja a másik iramát tartani, így mindenki halad a saját tempójában. Érdekes ez a polaritás, igaz? Annak idején önismereti utam kezdetén mikor először hallottam azt, hogy egyidejűleg minden dolognak egy azon pillanatban az ellentéte is igaz. Sokáig csemegéztem ezzel a gondolattal, de rövid időn belül megértettem miről is szól, és figyelem azóta is az életemben hogyan van ez jelen, illetve tanítom másoknak is. Azt gondolom, hogy a 2020-as év rengeteg ilyen élethelyzetet sodort mindannyiunk lába elé. Amikor ambivalensen álltunk egy-egy helyzetben, hiszen az ambivalencia és a polaritás minden esetben kéz a kézben járnak. 

Viszont térjünk vissza az eredeti gondolatsorra, miszerint az embereknek kiélezett fókusza van a mások hibáira. Olyan nincs, hogy valaki ne hibázzon, hiszen emberek vagyunk. Igazából az oktatási rendszerünk még mindig hatalmas buktatója az, hogy mindent jegyekben mérünk. Valahogy az a jegy megbélyegez és beskatulyázza az egyént. Rákényszeríti, hogy olyanokon legyen a fókusz, ami neki nem is az erőssége, így amiben tehetséges, arra nincs elegendő idő, hogy fejlesztve legyen, hiszen abból megvan a jó jegy és pipa, amiből meg épp bukásra áll, akkor mindenáron meg kell szerezni a jobbik jegyet. Sajnos az ilyen jellegű törtetések a lelket is roncsolják és nem épp kedvező irányba sodorják a személyiség fejlődését. Olyan személyiségjegyek erősödnek, amik aztán a társas kapcsolatokra is nagyban kihatással lesz. Ha az egyik gyerek jó a zenélésben, tényleg meg kell hagyni Neki azt a teret, hogy tudja kiélni magát abban. Itt most részemről ismét jön a már említett ambivalencia, hiszen a másik szakmámból kifolyólag számtalanszor hallottam, hogy ,,az én gyerekem nem a sportos típus,,. Ezzel alapjában véve nincs is semmi gond, viszont jön a céltudatosság egyik fontos összetevője, hogy tudjuk mit is akarunk és hol a felelősség egy bizonyos dologban. Jelen esetben, ha a gyereknek valamilyen kezdődő mozgásszervi problémája van, akkor hiába nem a sporttehetségéről híres a gyerek, mégis napi szinten a mozgást be kell iktatni az életébe, az ő egészsége szempontjából. Nagy motiváció lehet itt a szülő, aki támogatja és nem csupán anyagiakkal, hanem ott van Vele naponta a szobájában amikor tornázik, és akár együtt, közösen oldják a feladatot. Ezzel a gyerek sem érzi tehernek és szigorú elvárásnak azt a rendszeres testmozgást, ami megint visszahat a lélekre, hiszen ugye ép testben, de annak a testnek épnek kell lennie, ép lélek is lakozik. Itt azért megjegyezném, hogy még a tartáshibáknak is lehet fontos üzenete, és gyerekkorban elsőként azok az üzenetek inkább a szülőnek szólnak.

Visszatérve a hibázásokhoz. Különböző tulajdonságokkal vagyunk felvértezve, amelyeknek köszönhetően sokszor saját magunkat hozzuk olyan szituációba, amikor hibázunk. Rajtunk áll, hogy ezzel mit kezdünk. A tulajdonságainkra is lehet kétoldalúan gondolni. Egy azon tulajdonságunk lehet jó, de ugyanakkor egy másik szituációban rossz is. Gyerekeknél sokszor merül fel amikor a saját tulajdonságaikat tartják épp számon, hogy rossz tulajdonság a visszabeszélés. Igen, bizonyos helyzetekben tényleg egy negatív dolog lehet, de ugyanakkor, amikor egy éles helyzetben ki kell/ene/ állniuk saját magukért, akkor igenis kifizetődő a nagyszájúság. Önismereti tényező, hogy tisztában legyünk önmagunk tulajdonságaival és képességeivel, csiszoljuk őket, és tudjuk a megfelelő helyzetekben hasznosítani. Nem levetkőzni kell egy-egy tulajdonságot, csupán az időzítést tanulni. De ugye itt is hibázhatunk. És lehet, hogy 10 alkalomból 9-szer jól időzítünk, a maradék egyben pedig elszúrjuk. Mit csinál a társadalom? Na ná, hogy azt, mint Einstein diákjai. Elsősorban önmagunknak kell megtanulni, hogy akkor is tudjuk szeretni magunkat, ha hibázunk. Az pedig, ha a másik ujjal mutat ránk, a legtöbb esetben sokkal inkább szól róla, mint rólunk. A mai világnak meg kellene tanulnia először a saját háza tájékán söprögetni. Erre lett volna kiváló a 2020-as év, és nem egyedül vagyok ezzel a gondolattal, hogy a legtöbb embernek ez volt a legnagyobb baja az otthonléttel. Az, hogy kicsit magukba kellett volna nézni és szállni. Megtanulni együtt lenni - leginkább önmagunkkal. Nagy kihívás ez az emberiségnek úgy gondolom, és hát könnyebb a fókuszt magunkról a másik felé való támadásra helyezni. Ebből ha nem gyógyul ki a világ, akkor sajnos nem is olyan sokára, de még nagy bajok lehetnek...

És végül Einstein gondolatai:

,,A világ sohasem fogja elismerni, amit ezerszer jól csinálsz, mindig azzal fognak bántani, amit egyszer elrontottál. De ne engedd, hogy eltérítsenek a céljaidtól! Ne hallgass a kárörvendőkre, csak acélozd meg magad és menj tovább! Nem rajtuk múlik, eléred-e a célodat!'' - Einstein gondolatait kibővítve az acélozás mellett menj jó mélyre a nyúl üregében, ismerd meg annyira önmagadat, hogy képes legyél meglátni azonnal, ha egy másik ember támad, akkor az miről is szól igazából. Az pedig, hogy Ő rájön-e valaha, az már nem a Te dolgod. Ezáltal légy több, és ha akar, akkor zárkózzon fel utánad az úton...