2019. május 20. - ez a nap volt, amikor első alkalommal az állapotfelméréskor ültünk a kanapén az akkor 67 éves vendégemmel, ahol elmesélte szívszorító történetét.

Elsősorban a derékfájdalmai miatt keresett meg, de közben kiderült, hogy 8 hónappal korábban átesett egy csípőműtéten is, aminek a rehabilitációját szégyen annak nevezni 

- bocsánat, de az, hogy egy friss protézissel csupán annyit csinálnak a korházban, hogy az osztály melletti lépcsőházban megtanítják a pácienst mankóval közlekedni fel/alá, még viccnek is csúnya. 

Ehhez még hozzákapcsolódik a neurológus általi katasztrofizálás a gerincének állapotát illetően, mert az orvosa szerint nem volt egy olyan terület a gerincén, amire azt tudná mondani, hogy rendben van. Így indult a bemutatkozás, könnyek közepette, hiszen 67 évesen az ember még vígan élni és mozogni szeretne. Mivel nem gyógytornász vagyok, ezért már az első alkalommal tisztáztuk, hogy az alapján, amit elmondott magáról, én eléggé kompetenciahatárokat súrolok azzal, ha elvállalom Őt, de kétségbeesettsége, és az, hogy bennem látta az utolsó reményeket aziránt, hogy állapota javuljon, ezért olyan céllal, hogy legalább közérzetet javítsunk, végül elvállaltam, természetesen csak azzal a feltétellel, hogy amennyiben úgy értékelem a munkát időközben, hogy valóban nem foglalkozhatok vele, akkor ezt azonnal jelezni fogom. 

Az állapotfelmérés további lépéseiben kiderült, hogy sok dologban tudok neki majd segíteni, amihez nagyfokú együttműködésre lesz szükség a részéről.

Egy hónapon belül hatalmas javulást könyvelhettünk el.

Hogy mit csináltunk ebben az 1 hónapban? 

Rengeteg manuális fascialazítást végeztem rajta, a csípőműtétből származó hegét is elkezdtük kezelni, köpölyöztünk a gerinc lumbális területe körül, és rengeteg mobilizáló gyakorlatot tanítottam meg neki, amit aztán otthon, napi szinten alkalmazott. 

Itt még nincs vége a történetnek, mert ugyanis nem egy tétlenkedő és lábakat felrakó hölgyről volt szó, és aki a májusi jó idő megjelenésével bizony a kerti munkákból is szerette kivenni a részét. Ehhez viszont mozgásmintákra volt szükség, mert bizony hiába kezeltem volna heti rendszerességgel, hiába tornázott volna otthon minden nap, ha egy vízzel teli öntözőkannát majd az adott szituációban ugyanúgy emelt volna, mint azelőtt, és akkor a munkánkat hamarosan kezdhettük volna szinte az elejéről...

Itt jön az, amire a munkánkból 1 hónap után a legbüszkébb voltam. 

Amikor először gyakoroltuk, nem tudott egy előre döntést sem megcsinálni. Egyből gerincből mozdult.

 Az agynak újból meg kellett tanítani, hogy hogyan kell ennél gyakorlatnál a csípőnek dolgozni. 

Nos...otthoni gyakorlással, aprócska kis mozdulatokkal kezdve, június 20-ra már eljutottunk oda, amit a fotón látunk... én személy szerint a könnyeimmel küszködve, hatalmas boldogsággal készítettem el akkor ezt a fényképet. 

Mondanom sem kell, hogy ezáltal visszanyerte az életkedvét, nem sokkal később már az esti TripleX gerinctréning csoportunk oszlopos tagja lett, ahol sokszor fiatalokat megszégyenítő lendülettel és fittséggel abszolválta heti kétszer az órákat, és ahová egészen a pandémiáig járt, mert napra pontosan tudom, hogy 2020. március 11-én még együtt tornáztunk. Ez megalapozott egy olyan állapotot, hogy a pandémia nyarán már hosszasan sétálgatott a városban, biciklizett, aktív és boldog volt. Ezeket az információkat hallva én is elégedett voltam és örült a lelkem. 

Nemrégiben felvettem vele a kapcsolatot, engedélyt kérve története megosztásához, ahol elmesélte, hogy egyéb egészségügyi okokból az utóbbi időben sajnos már elmaradt az otthoni mozgás, ami most jelentős visszaesést eredményezett, illetve úgy alakult, hogy a másik csípőjét is meg fogják ősszel műteni, 

de hangjából éreztem, hogy megnyugtató érzés volt számára, hogy tudja, van hova jönni, ha segítség kell.