Március idusára...

Már régóta nem hiszek a véletlenekben. Tegnap egy módszertani délutánon vettem részt a Széchenyi Egyetemen, ahogy az elmúlt években már sokadszorra. Ezen lehetőségekért ezúton is hálás vagyok a szervezőknek, ugyanis mindig gazdagodik szakmai tudásom. Ezúttal viszont nem csak szakmailag lettem gazdagabb. Olyan komplex dolgok értek össze a tegnapi nappal, amik az utóbbi időszakban a mindennapi fő gondolati témáim középpontjában álltak.

A módszertani délután központi témája a ,,Kalandozás a digitális kultúra világában,, volt. Gondolatébresztő előadásokat hallgattam arról, miként lehet(ne) az oktatásba bevinni a digitális elemeket úgy, hogy az rendkívül hasznos legyen, és a diákok arra legyenek általa nevelve, hogy milyen formában tudják a fejlődésük érdekében használni ezt a világot. Magánéletileg is kezd megjelenni nálunk ez a probléma, ugyanis sokszor érzem azt, hogy hiába vannak elveim, s mutatok példát olyan életre, amiben a videójátékok nem szerepelnek, mégis eljutottunk arra a szintre, hogy olyan játékokról hallgatom az élménybeszámolókat a lassan hatévesemtől, amiről én még csak hallani sem hallottam. Igen, a közösség ereje. Ahol már kisebbrendűnek érzi magát valaki, ha nem tud saját véleményt, élményt mesélni arról, ami a téma. A téma pedig a videójátékok. Kit ölt meg, hogyan, milyen fegyverrel. Á, de ez csak játék…hallottam már – nem csak gyerekektől. Tényleg csak játék? Nézzünk át a szomszédba, hogy ott mennyire ,,csak,, játszanak. De ebbe most nem szeretnék belemenni. Sokkal inkább érdekel az, hogy mennyire tudja az idegrendszerét károsítani annak a gyereknek ez az egész. Az idegrendszer másfajta terheltsége pedig az egész életminőségre kihatással van. 

Ott van például az érzelmi intelligencia. Nem tartom valószínűnek, hogy a játszásból hidegvérrel öldöklésektől fog az empátiája fejlődni, és aki szerint a csapatmunkát az ilyen jellegű történetekben kell fejlődésre bírni, ott is elgondolkodtató, hogy vajon milyen mély pszichodinamika mozgatja a gondolatmenetet.

Egy viszont biztos, a mai világban már nem lehet kizárni az életünkből a digitalizációt, és nem is erre kellene törekedni, hanem a tudatos használatra. Sokszor, sok fórumon jött elő a beszélgetésben ez a téma, én is sokat elmélkedtem már rajta, hogy miért fajult el idáig a világ. Én az a generáció vagyok, aki 9-10 éves korában került először internet elé. Számítógéppel már sokkal korábban találkoztam. Az internetet egy csodának tartották a szüleim is. 

Édesapám, aki gyerekként abban a világban élt, ahol 1 tévéje volt az egész utcának, és az antennát ha nem jó irányba fordították, vagy az időjárás nem volt kedvező, akkor már nem is volt adás. Ha mélyen belegondolunk, az ebben a korban felnövő generációnak valóban mekkora nagy áttörésnek és technikai csodának számít mind a mai napig az internet?! Az én generációm már erre szocializálódott, a mi gyerekeink pedig automatikusan ebbe születnek bele. Ha őszinte akarok lenne, akkor igazából azt tudom mondani, hogy nekünk minden meg volt engedve ezen a téren. Ha nem is minden, de azért a legtöbb dolog. Nem tudták kontroll alatt tartani mit csinálunk a digitális világban, hiszen nem értettek hozzá. Nem alakult ki ennek a kultúrája az emberekben, és pont ezért nehéz (szerintem) sok családban a korlátozás, hiszen nincs rá mintájuk. 

Az a generáció neveli a mai gyerekeket, akiknek természetes volt már nagyon sok minden. Tetszik vagy sem, a pandémia előttig fogalmunk sem volt arról, mi az, ha az üzletben nem elérhető valamilyen árucikk. A szüleink többsége pedig még zsigerileg érzi az emlékét annak, milyen volt amikor a banánért sorakoztak az élelmiszerüzlet előtt.

Azt gondolom, hogy a szülői mintaadás ott kezdődik, hogy mélyen a tükörbe nézünk. Ráordítani a gyerekre, hogy tegye már le azt a mindenféle jelzővel illetett telefont, vagy bármit, mikor semmi mást nem lát otthon a szülőktől sem, az nem feltétlenül fog működni. Egy szülőnek elsősorban a saját önismerete és személyisége az, amin dolgoznia kell, hiszen a gyerek ezeket a mintákat tanulja, hozza és viszi tovább. Számtalanszor tapasztalom sajnos, amikor a gyereket hozzák hozzám – legyen az a mozgás, vagy személyiségfejlesztés – hogy a szülő olyan dolgokat akarna a gyerekre (tudattalanul) ráerőltetni, ami igazából csak a saját komplexusainak a kompenzációja, vagy abszolút nincs mélyen meggyőződve arról, hogy mi mindent kell megtenni a fejlődés érdekében, de a saját lelkiismerete tiszta, hiszen elvitte, megpróbálta, de ha nem sikerült, az már véletlenül sem az ő felelőssége lesz.

Fél évig jártunk logopédushoz a kislányommal. Itthon pedig annyiszor próbáltam segíteni Őt ez idő alatt. Mindig az jutott az eszembe, ha én annak idején (14 évesen!!!) nem jutok el logopédushoz, akkor a mai napig gondjaim lennének egyes hangzók kiejtésével…akkor milyen mintát adnék most a gyereknek azzal, hogy én beszédhibás vagyok, de Őt heti szinten hordom logopédushoz? Nem nekem kellene először járnom? A gyerekért mindent… önbecsapásban éli a legtöbb szülő az életét azzal, ha mindent saját maga elé helyez. Aztán jönnek az ilyen-olyan betegségek, mindenre allergiásak ma már az emberek, kész tudósokká nevelkednek az élelmiszerek összetevőiből, aztán még lehet szidni a klímaváltozást, meg a vegyszereket – de még véletlenül sem kell elgondolkodni az életterükön, azon, hogy milyen légkörben töltik a mindennapjaikat, hiszen akkor már felelősséget kellene vállalni azért, ami történik velük. Bízom benne, hogy az olvasás alatt eddigre kirajzolódott a kép az olvasóban is arról, hogy a tudatossághoz felelősségvállalás is kell. 

Klienseimmel sokszor 4-5 ülésbe is beletelik, mire rájönnek a visszacsatolások által, hogy milyen közös gyökere van egyes alapkonfliktusaiknak az életben. Dolgozni azon a problémán pedig csak azután tudunk, ha megértik, hogy miről szól, mert mindaddig csak a felszínen kapirgálunk…

A tegnapi naphoz visszakanyarodva…a számomra rendkívüli megerősítést adó előadások után műhelymunkákban folytattuk. Már tegnap elgondolkodtatott, hogyan jönnek ezek az erős érzések és megerősítés-keresések most itt az éppen aktuális nemzeti ünnephez. Én az alkotópedagógiai workshopot választottam, tudatosan, hiszen mostanság minden porcikámmal azon vagyok, hogyan tudnék valami olyat adni a világnak, amivel egyszerre több terület is fejlődik, maga a felépítés pedig szintén több lábon álló dolgokra épül. Abszolút a helyemen éreztem magam, amikor a győri Mobilis igazgatónője beszélt az alkotópedagógia fontosságáról. Bár az idő rettentően szaladt, mégis nekifutottunk egy olyan körnek, ahol elmondhatta magáról mindenki, hogy mivel foglalkozik. 

Véletlen lenne csupán, hogy mellém pont az a hölgy ült le, aki az egész életét a nemzeti identitástudat fejlesztésének szentelte? Ahogy beszélt, amiről beszélt, mintha a gondolataimat olvasta volna.

 Én úgy nevelkedtem, hogy fontos a magyarság. Nálam nem volt kérdés, hogy milyen nyelvű óvodába, s majd iskolába íratom be a gyerekemet. Önismeretem során, ahogy egyre jobban és többet kutattam a saját családom történetében, próbáltam megérteni dolgokat, összefüggéseket, saját érzéseim valódi gyökereit, s a válaszok mind-mind közelebb sodortak ahhoz, hogy igenis megéri a harcokat vívni. 

S kivel vannak ezek a legnagyobb harcok manapság? Leginkább önmagammal.

Megtanultam azt, hogy a saját életemért felelős vagyok. Az, hogy hogyan élem a mindennapjaimat, az, amit itthon átadok a gyerekemnek…az én felelősségem. Azt is megtanultam, hogy vannak dolgok, amibe nincs beleszólásom, mert nem vagyok mindenható. 

Szabadságharc?! 

A lelkünk legyen szabad. 

Tudjunk tiszta lelkiismerettel napi szinten a tükörbe nézni. 

Éljünk olyan életet, ami nincs tele hazugságokkal, önbecsapásokkal. 

Legyünk elégedettebbek…hiszen ha belegondolunk, mindannyian jobban élünk, mint egy középkori király élt egész életében. 

Mutassunk ezzel példát a világnak. 

És igen, nézzünk vissza a múltba, és ne felejtsük el, hogy merre tartunk, de én azt vallom, hogy a mai ember – legyen bármilyen nemzetiségű is – legnagyobb feladata a jelenben élést megtanulni. 

Az ITT és MOSTot. 

Sokkal, de sokkal boldogabb életet lehet élni, ha megtanuljuk a pillanat varázsát értékelni, a kis dolgoknak örülni. 

Hajrá! Kezdd el még ma! 

Figyelj a kérdésekre, amit eléd dob az elét, és indulj el a válaszok keresésében. 

Ez egy szép időpont hozzá... Az Ő tiszteletükre is!