''Mi lesz így a fiammal?'' - az orvos által félreinformált kétségbeesett édesanya és a fiú gyógyulásának története

2020. februárja volt, épp Budapestre tartottam, amikor megszólalt a telefonom. Tisztán emlékszem az első telefonbeszélgetésünkre ifjú kliensem édesanyjával, mert azóta méginkább haragszom az orvosok részéről történő katasztrofizálásra, hiszen az, amit a szegény hölgy átélt az orvostól való eljövetel és a hozzám eljutás között, egy hatalmas sokk volt. Az akkoriban 14 éves fiúnál, mint kiderült, a Scheuermann-féle gerincbetegség zajlott. Erről a betegségről azt kell tudni, hogy egy ismeretlen eredetű, de öröklődő csigolyafejlődési rendellenességről van szó. A zárólemezek ideiglenesen felpuhulnak, majd ugyanúgy vissza is szilárdulnak, viszont a kettő közötti állapot deformációkhoz vezethet a gerincoszlopot és ezáltal az egész tartást illetően. A betegség nagyon gyakran észrevétlenül is lecseng, mivel többnyire fájdalommentes, és akkor szoktak rá felfigyelni, ha már jelentős a testtartásbeli elváltozás. Szerencsés a helyzet, ha még a felpuhult állapotú csigolyalemezekkel megkezdődik a rehabilitáció, hiszen esztétikailag ilyenkor még nagyobb sikerrel tudunk járni, később már nem valószínű, hogy optikailag is nagy változásokat érünk el, hiszen a megnövekedett háti domborulatban csontosodtak vissza a csigolyák. Ez utóbbinál közérzetjavítás a fő cél, mi viszont kliensemmel szerencsés helyzetben voltunk, hiszen épp zajlott még a betegség.

Elmagyaráztam mindent, hogy ilyenkor mire kell leginkább odafigyelni, mit kell kerülni, s mi az, amit napi rendszerességgel ajánlott csinálni. Már pár héten belül jelentős változást értünk el, aztán jött a pandémia. A serdülőkori dacolás ellenére sikerült elérni, hogy otthon is mozogjon, illetve amint a helyzet engedte, ismét találkoztunk. Mondanom sem kell, hogy édesanyjának már az első alkalom után hatalmas kő esett le a szívéről, majd ahogy szépen beindult a változás mindannyian elégedettek voltunk. Azóta 2 év telt el. A betegség egyértelműen lecsengett. Kliensemmel még a tavalyi évben tartottuk a kapcsolatot, volt, hogy eljött ellenőrzésre, ahol csináltam egy lazító kezelést, illetve átbeszéltük, hogy amennyiben nagyobb súlyokkal is szeretne tornázni, most már megteheti. Azt gondolom, hogy nála ez személyiségbelileg is nagy áttörést jelentett. Mára az akkori kamaszból, egy igazán férfiasodó fiatal vált.

Ez a történet számomra azért is jelent nagyon sokat, hiszen azon át, hogy az édesanya teljesen félre volt informálva /gyakorlatilag egy sokkal rosszabb képet kapott a gyerek állapotáról az orvos szavai által, és a tényleges diagnózisról szó sem esett/ és a betegség nevét tőlem hallották először, majd egy másik orvos később ezt meg is erősítette, nekem viszont lehetőségem nyílt betekinteni abba, hogy is néz ki ez a valóságban, illetve hogy reagál a tornára, illetve kezelésekre - így nagyon sok gyakorlati élményt és tapasztalást szereztem. Az pedig hatalmas örömmel tölt el, hogy a mára 16 éves srácon szinte meg sem látszódik, hogy ilyennel küzdöttünk 2 évvel ezelőtt.