Minőségi élet vs. ,,kipipálva,, ?!

2021.08.13

Kicsit eltűntem az írást illetően a nyári napokon, ami nem azt jelenti, hogy ne lett volna egy csomó gondolat, amit szívesen megosztottam volna, de most másra használtam a szabadidőmet. Ma viszont úgy döntöttem, hogy adok teret ennek is, így írok picit arról, ami tudom, hogy rengeteg embert foglalkoztat, sokak mindennapi problémája.

21. század...a pipálgatások korszaka. Ha belegondolok abba, hogy lényegében nagyon régről hozzuk magunkkal azt a szokást, hogy tennivalók sora áll előttünk és szépen oldjuk, kipipáljuk, és megyünk tovább. Megtanuljuk a verset az órára, lefelelünk és többnyire ennyi. Jön a következő. Ha nem olyan a tanár személyisége /tisztelet a kivételnek/, valamint nem olyan beállítottságú az egyén, abszolút meg sem érinti a lelkét egy-egy irodalmi mű, még a bemagolást követően sem. Csak egy feladat volt, amin túl van, és lehet menni tovább. Ugyanígy van ez aztán később is, elvégzi az ember az iskolát, munkába áll, karriert épít, családot alapít, megöregszik és aztán a végső pipát már nem látja, de sajnos az is megtörténik. És mi az, ami köztesen történik? Írtam már magáról az útról nagyon sokat. Biztosan az a legfontosabb, hogy teljesítsünk valamit? Mi van, ha pont ezáltal veszik el a minőség? Az emberi minőség. Fényűzés, pompa, luxus - csupa külsőség, ami leginkább mozgatja az embereket. Teljesen mindegy, hogy milyen áron, de elérni mindent, ugyanakkor teljesen mindegy, hogy hogyan, de lényeg, hogy ki lehessen pipálni valamit. Annyi mindenben megmutatkozik ez. Ha csak egy nagyvállalatot nézünk, ahogy teendők sokasága várja mindig az alkalmazottakat, viszont az emberi értékek rovására mennek bizonyos feladatok, teljesen leépítve az érzelmi intelligenciát, hiszen a végeredmény, a profit a fontos. Persze itt is vannak kivételek, de azért sajnos még mindig ez az elenyésző rész. Vagy ha akár a saját praxisomat nézem, amikor feladatként tekintenek akár a gyógyulásukra, akár a mindennapi mozgásra. Nem lelik meg benne azt az örömöt, hanem csupán egy tennivaló a listán. Aztán mikor próbálok önmagamból átadni valamit, megmutatni, hogy máshogy is lehet hozzáállni a dolgokhoz, akkor sokszor jön az igazi felismerés. Sokan nagyon gyorsan tudnak asszociálni, meglátni az összefüggéseket a mindennapi életükkel, személyiségükre vonatkozóan, hogy hogyan állnak bizonyos szituációkhoz.

A pandémia előtt havonta közel 150 emberrel dolgoztam - nagy- és kiscsoportokban, illetve egyénileg. Ezeknek az embereknek a többsége nem pusztán a mozgás miatt jött hozzám, hanem mert úgy érezték, hogy kapnak egy plusz töltetet a foglalkozások során. Egy tükör, melybe olykor fájó és nehéz belenézni, de mégis segít és ott a kulcsa a fejlődésnek. Akkoriban még nem voltak kimondottan személyiségfejlesztő folyamataim, mégis rengeteg emberrel a rehabilitációja miatt egy komplex terápiát tudtunk csinálni azáltal, hogy rengeteget beszélgettünk. Egy csomó családi rendszert volt lehetőségem feltérképezni a klienseim által, megfigyelni az összefüggéseket a személyiségjegyeik és az adott problémáik között. Rengeteg ember vetkőzte már le nálam a nárcizmusát, melyet egyébként csak egy pajzsként, álarcként használt. Sokszor csodálkoztak már el klienseim, hogy bizonyos szituációkban, hogy reagálok valamire, ez pedig nem volt más miatt, pusztán azért, mert nagyon könnyen az álarc mögé látok, és látom azt a szeretetre és figyelemre vágyó kis lelket, akinek a sündisznó ábrázata csupán egy védekezés, és abban a pillanatban, amikor az ember a belső világát szólítja meg, akkor teljesen máshogy viselkedik. Ahhoz viszont, hogy a sündisznó jelmezt mások előtt is le tudja vetni, én egyedül kevés vagyok. Ehhez kell a személyiségfejlődés, az önismeret. Csomószor kerülünk életünk során olyan szituációkba, ami saját mintáinkat mutatja, tárja elénk. Az, hogy mi hogyan reagálunk rá, az abszolút tükrözi azt, hogy hogy állunk magával a problémának a feldolgozásával.

Sokan nem hiszik el, hogy minden egyes pillanatunk egy önismeret, nem véletlenül vesznek körül bennünket azok akik, és ha valakinek a viselkedése zavar bennünket, akkor fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy ez vajon mit akar számunkra mutatni, illetve tanítani?! Tapasztalom a klienseimnél, hogy a változásuk során amitől a legjobban tartanak, hogy vajon ki marad majd mellettük az úton. Félnek elveszíteni embereket, sokszor inkább meghunyászkodnak és önmaguktól fosztanak meg fejlődési lehetőséget pusztán azért, mert egy általuk kedvelt személy ezt nem nézi jó szemmel, vagy nem akarja támogatni. Nem mernek határokat húzni az életükben. Félnek nemet mondani. Félnek attól, ha visszautasítanak valakit, akkor már nem lesznek szerethetőek. És ez mind miről szól? A saját traumáik feldolgozatlanságáról. Az érett személyiség tud megfelelő határokat felállítani, nem fél nemet mondani, nem fél attól, hogy őszinteségével kevésbé lesz szerethető. Mert már megtapasztalta, megfejlődte. És itt jön képbe a nárcizmus, hogy nem mindegy, hogy valaki fejlődve jutott el odáig, hogy az előbb említett dolgokat szívből meg tudja lépni, megdolgozta a traumákat és kisebbségi komplexusokat, vagy pontosan a komplexusai kompenzálására egy álarc és pajzs a látszólagos önbizalom és magabiztosság, mellyel minden körülötte lévőt porba tipor. Sajnos a világunk hova tovább, de az utóbbi felé tart. Erre szocializálódik a 21. század embere. A külsőségek, a pipálgatás, hogy minden meglegyen, közben pedig élni elfelejt. Igazán és minőségesen. Érzelmekkel telve. Nem az emberi kapcsolatok mennyisége, hanem a minősége az igazán lényeges. Hiába van egy csomó barát, akivel napi szinten lehet kávézni és kibeszélni a politikát, az aktuális helyzetet a világban, vagy az időjárást, esetleg, hogy épp kivel lépett félre a kolléga, ha amúgy meg nincs közte egy sem, akivel olyan igazit, mélyet lehet beszélgetni, őszintén, szívből. Hiszen az előbbi az mind felületes dolog, amiből azt gondolom van elég a mindennapok nyújtotta világban.

Magunknak teremtünk világot, azt engedünk be, akit mi szeretnénk, és olyan mélységekben tudjuk ezt tenni, ahol mi magunk vagyunk. Törekedjünk arra, hogy minél több igazabb dolog legyen az életünkben. Ettől szebb példát az utódainknak sem tudunk átadni. Ez viszont, ha nem történik meg, akkor Ők már sokkal nehezebben fogják megtalálni az ehhez vezető utat. Sok minden van a mi kezünkben. Használjuk nemes célokra, egy minőségibb világ reményében.