Poszt-pandémia...

 A felhalmozodó veszteségek, amikor nincs erő követni a történéseket, mélyen benne vagyunk a gyászban, a fájdalmában annak, ami elment, de halmazódik, próbáljuk bírni, aztán egyszerre robbanik. Olyankor, amikor nem számítunk rá. Olyan impulzusra, ami abszolút váratlan. 

Elmesélem, hogy éltem meg a saját poszt-pandémiámat. Legalábbis én ezt a nevet adtam mindannak, ami történt velem az elmúlt hónapokban. Szolgáljon ez az írás útmutatóul, segítségként, bármiként - amire most épp szükséged van. Talán kissé groteszk analógia, de akár azt is mondhatnám, hogy ez volt az én 40 napos böjtöm.

Aki követte a munkásságomat, olvashatott többször arról, hogy önmagában a pandémia bezártságából mily módon próbáltam belsőleg profitálni. A transzgenerációs megéléseken át, a gyerekemmel való kapcsolat minőségének a javítása, az arany középút iránti vágy a munkában. Hatalmas belső munka van ebben, de mégis egy csomó külső tényező van, ami elősegítette, hogy ne lehessen mégsem csupán ennyivel lezárni ezt az egész rémálmot, amit át kellett élnünk.

Néhány héttel ezelőtt megértettem, hogy ez egy teljesen élő pszichológiai jelenség, hogy a társadalmilag történő válsághelyzetek méginkább felerősítik a bennünk zajló folyamatokat.

A háború kirobbanása környékén bennem is hatalmas zűrzavar keletkezett. Egy olyan élethelyzetbe kerültem, ami felnagyította az elvesztett bátyám hiányát. 3 év különbséggel ugyanazon a napon vesztettem el két meghatározó személyt az életemben, és rá kellett jönnöm, hogy ez mennyire nincs bennem feldolgozva. Ez az egész egy csomó külső konfliktussal is járt, ugyanis a mélyben zajló dolgok a felszínen teljesen máshogy látszottak. Egy csomó pszichoszomatikus tünet söpört át rajtam, mialatt mélyen legbelül próbáltam megérteni önmagamat, megélni az elfojtott érzéseket. Nem mindig jártam pont azzal a sikerrel, ahogy szerettem volna. Azt hittem, hogy a lábam sérülése már csak egy utóhang lesz, de egy vihar előtti vihar volt, ugyanis onnantól kezdve mégjobban söpört át rajtam egy hurrikán. Talán az összes tünet közül az volt a legszörnyűbb, amikor akkora görcsöt kaptam, hogy felállni sem tudtam az ágyból. Ennek volt egy előzménye, ami még régebbre nyúlik vissza a bátyám halálától.

Szerda este volt, jött egy légszomj, majd mellkasi szúrás. Szó szerint a földön fetrengtem, sírtam, haragudtam az egész világra. A gyerek már aludt, csend volt. Meghallottam egy pittyogó hangot - amit igazából a mai napig nem tudok, hogy akkor honnan jött, de azelőtt és azóta sem hallottam. 

Megjelent egy kép. 6 éves voltam, anyukám becsempészett a kórház intenzív osztályára, ugyanis 12 év alatt nem mehetett be gyerek.Pittyog a szívhang, nagypapám fekszik háttal nekünk. Aludt. Az ajtóból néztem. Ekkor láttam Őt utoljára élve. 

Elképzeltem, hogy odamegyek az ágy túloldalára, majd megölelem. Zokogtam. Ebben a pillanatban jött egy érzés. Volt egy elmentett kép az emlékeimben, amihez be sem kellett csuknom a szemem, de mindig láttam 23 éven keresztül. A nagypapám temetésén ott álltunk a koporsó mellett. A nagymamám rátette a kezemet a halott nagypapámra. 23 évig nem tudtam ezzel mit kezdeni. Az előző kép átdolgozása után már ez az emlék is átváltozott egy pozitívabb töltetű dologgá. Azt éreztem, hogy örülök, hogy láthattam az arcát mégegyszer, utoljára. Ezzel az érzéssel aztán megjelent az, amikor a bátyámat láttam 2 hónappal a halála előtt. A valóságban itt az történt, hogy azt mondta nekem, hogy soha ne legyen a munkám a legfontosabb, mert a kislányomnak szüksége van rám. Ambivalens érzéseim voltak sokáig ezzel az egésszel, ugyanis haragudtam magamra mindazért, amit ezután válaszoltam Neki. Majd a halála után dühös voltam és leginkább az fájt, amit nem élhettünk meg soha együtt. Akkor a földön fekve ezt a képet elképzeltem, hogy nem szólok egy szót sem, csak hallgatok és átölelem. Reggel fájt a gyomrom környéke, nagy hősként végig dolgoztam a napot, de 3 órakor már nem tudtam felállni sem. Itt jött be a következő szál a veszteségbe, ugyanis a nagymamámat ősszel temettük. Halálakor azt éreztem, hogy egy csomó transzgenerációs mintám mozdult be egyetlen gombnyomásra a párkapcsolat terén, de azonnal tenni próbáltam érte, viszont ez a lavina, ami januárban elindult, mozgatta tovább ezeket a szálakat is. A saját részemet oldottam, és oldom azóta is folyamatosan. Mostanra talán összeállt annyira a dolog bennem, hogy ismét van erő a belső motiváció megteremtéséhez, a mindennapok folytatásához. 

Egy biztos, hogy ismét egy más szinten működök az elmúlt időszak után, és próbálok visszatalálni ebben az új minőségben is önmagamhoz. Ez egy spirál, és talán 7 év önismeret után most értettem meg leginkább ennek a kulcsfontosságát.

Utólagosan viszont mérhetetlen hálám van a sors felé, hogy 3 hónappal ezelőtt ezt így rám zúdította, hiszen enélkül nem tudtam volna a régi sebekkel ilyen mélységekben foglalkozni. És maximálisan azt érzem, hogy ehhez kellett a bezártság is, amit megéltem a pandémia alatt. Azt is tudom, hogy a történet itt még nem ér véget, hiszen egy csomó hiány betöltésén kell dolgoznom, de azt gondolom, hogy az emlékük megérdemli, hogy ezt idővel megszerezzem az Ő tiszteletükre is. Azt pedig, hogy az állandó bizonytalanságot, ami az elmúlt két évben meghatványozódott miként él(t)em meg, majd talán egy következő írásban elmesélem.

Ha a fentiek után úgy érzed, hogy hasonló dolgokkal küzdesz, vagy szeretnél végre foglalkozni mélyebben önmagaddal, de még nincs saját eszköztárad arra, hogy egyedül oldjad a problémákat - keress bizalommal!