Születésnapomra
Harminc éves lettem én, s tán majd sokaknak meglepetés e költemény.
Számomra ezen ajándék becses, mellyel nem csak önmagam lepem meg.
Nem tagadom, tavaly az volt a tervem, hogy ezen a napon már a könyvem kéziratával a kezemben vigyorgok egy nagyot, s ezzel köszöntöm majd a harmadik X-et, de az élet máshogy akarta, amit mára már annyira nem is bánok. Talán majd a negyedikre összejön...
Az életutam ismét egy mérföldkőhöz érkezett, na de nem csak azért, mert innentől kezdve már nem a huszonévesek táborát gyarapítom. Az elmúlt két év /pandémia/, ami mögöttem van, rengeteg megpróbáltatás elé állított, ami a sokéves önismeret mellett is eszméletlenül sok dolgot tanított nekem.
7 évvel ezelőtt ezen a napon még nem sejtettem, hogy milyen jövő vár rám. Azon az éven a születésnapomat a nászutunkon ünnepeltem, és az addigi életem egyik legcsodálatosabb élményével gazdagodtam azáltal, hogy az Atlanti-óceán közepén delfinekkel úszhattam. Pár nappal később, hazautunk tranzit állomásán rosszul lettem, és elindultam egy érzelmi lejtőn. Ez az állapot tartott majdnem fél éven keresztül, mígnem sikerült rátalálnom arra a helyre, ahol segítséget kaptam. Ám az igazi érzelmi hullámvasút csak ekkor kezdődött. Mára már maximálisan értem a szimbolikáját és jelentését, hogy miért akkor, miért ott és miért úgy kezdődött minden. Kezdtem fokozatosan, és viszonylag gyors tempóban rálátni a saját életemre, a mintázataimra, kutakodtam transzgenerációsan a családi rendszerünkben, majd szépen lassan barátkoztam az árnyékommal is.
Nem volt véletlen az akkori szakma választásom sem, hiszen a mozgásos szakmában való elmélyedés rengeteg gyerekkori sérülésem gyógyulásában segített. Úgy érzem, hogy az ebben való tevékenykedés által sokat tettem le az asztalra, de ugyanakkor önismeretileg is hatalmasat profitáltam belőle, hiszen sikerült felismernem sok dolgot, s a megélések által nagyon sok mindet el is tudtam engedni, ami által hatalmasat lendült a személyiségem fejlődése is.
Sok évembe telt az egészséges önbizalom kialakítása, hiszen mindaddig, amíg külső dolgok által akarunk bármit megélni, az rettentő ingovány talaj marad, de amint van egy belülről fakadó stabil érzelmi táptalaj, akkor az ember értékrendszere is szilárdabbá, hitelesebbé válik. Ezáltal rengeteg illúzió rombolódik le, mely általában nagy fájdalmakkal jár, de utána lehetőség nyílik egy önazonosabb életre. A 21.század nem éppen ezt a felfogást és életmódot támogatja, és mind a mai napig érzem sokszor úgy, hogy széllel szemben járok, sőt, rengetegen akarnak magukkal rántani, de minden nap történik valami olyan dolog, ami megerősít abban, hogy van értelme harcolni. Rettentően érzem annak az ambivalenciáját, hogy mennyivel könnyebb életünk van, és sokkal több lehetőségünk, mint például 100 évvel ezelőtt volt az emberiségnek, mégis legtöbben olyan dolgokra fecsérlik el az idejük nagy részét, ami abszolút felületes és érzelemmentes cselekvés.
Nyilván ennek is megvan a miértje, hiszen sokkal könnyebb a külcsínek mögé bújva a felszínt kapirgálni, minthogy mélyre ásni és ott maradva folyamatosan taposni egy ösvényt magunknak. Én immár lassan 7 éve az utóbbi kategóriát erősítem, de bármennyire is hihetetlen, ezáltal nem lett sem könnyebb, sem kevésbé mentes a negatív dolgok alól az életem, sőt.
Minél mélyebbre megyünk a nyúl üregében, annál szélesebb látószögünk lesz a saját életünket tekintve, komplexebben látjuk a világot és az ahhoz való viszonyulásunkat is. Számomra már egy alap működésmód, hogy amikor úgy érzem, bajom van valakivel, akkor nem az az első reakcióm, hogy mérges leszek miért ilyen hülye, hanem megvizsgálom magamban, hogy vajon mi közöm nekem ehhez. Azt, hogy ő milyen, nem tudom befolyásolni, de ami miatt engem zavar, azt igen. Az egyik legnehezebb dolog, amit meg kellett tanulnom, hogy nem mindenki tart ott és nem is mindenki akar ott tartani, ahol én. Nem tudom nem megemlíteni azt a tényt sem, hogy leginkább az életkoromból kifolyólag mekkora nagy támadási felület voltam másoknak, hiszen a saját árnyékukkal való szembenézés helyett, amit elég sokszor én mozgattam be náluk, egyszerűbb volt a dühüket és a kisebbrendűségüket projektálni rám, amitől én éveken át szenvedtem. Kerestem a miértjét, rengeteget dolgoztam vele, és azon is, hogy minél ellenállóbb legyek ezekkel szemben. Továbbá sokáig fájt az is, ha például 5-10-15, de akár 20 év után is találkoztam valakivel, és azt tapasztaltam, hogy még mindig ugyanott tart az életében, mint a legutolsó találkozásunk során. A legtöbb ilyen ember mégis tanított nekem valamit. Az elfogadást, illetve a továbblépésre való belső motiváció megtalálását. Elfogadni azt, hogy az az ő élete, és egyedül csak ő felelős érte, ugyanakkor pedig, hogy nekem ehhez nem kötelező asszisztálnom.
Azt tapasztalom, hogy a legtöbb ember a fejlődéstől nem csupán az árnyéka miatt fél, hanem a változások hozadékaitól is. Többek között, hogy a környezete miként fog reagálni arra, hogy ő megváltozott. Teljesen normális velejárója az életünknek, hogy a környezetünkben lévő dolgok körforgásban vannak. Sokan tartanak attól, ha barátok morzsolódnak le, kapcsolatok szakadnak meg.
Ez nem mindig örök érvényű, hiszen ugyanúgy, ahogy mi is változunk, a másik félnek is van lehetősége idővel változni, és pont ezért, lehet, hogy az életünk pályáján újból lesznek közös találkozások, kapcsolódási pontok - egy új, más minőségben. Nekem például az újrakapcsolódások is rengeteget adtak önismeretileg, amikor valami miatt egy 15-20 év után bizonyos személyek visszatértek az életembe. Elsősorban újra át tudtam élni akár a pozitív, akár a negatív élményeket is amik hozzájuk kapcsolódtak, majd fokozatosan megértettem, hogy nekem mit jelentett az akkori dinamika kettőnk között, de ugyanakkor azt is, hogy én mit jelentettem az ő életükben. Ennek az elfogadása adott egy akkora hálaérzetet, ami teljesen átváltoztatta bennem azt a dühöt, ami azért alakult ki bennem az újrakapcsolódás során, mert az illető még mindig ugyanott tart az életében, mint annak idején, s ezzel a hálával jobban rá tudtam tekinteni a kapcsolat lényegére, hogy számomra miért is fontos az, amit kapok általa.
Az elfogadás segítségével pedig rádöbbentem arra is, hogy kezemben van a döntés joga, hiszen, ha számomra nincs semmi fontos az adott emberrel való kapcsolatban, akkor szabadon dönthetek arról, hogy akarom-e folytatni, vagy sem. Ez utóbbihoz sok év kellett. Sok év kellett azért, hogy ne csupán egy nárcisztikus személyiségvonásból történjen e kijelentés, hanem belső, mély és hiteles önazonosságból.
Az írás elején említett mérföldkő ahhoz kapcsolódik, hogy az életem egy olyan mederben folytatja most útját, melyhez régóta nagyon szerettem volna csatlakozni. Rögös, nem könnyű és hosszú utat tettem meg idáig, és úgy, mint minden változás ez is jár veszteségekkel. Jelen esetben mivel a munkaidőm átstruktúrálását érinti leginkább a változás, így a veszteség ahhoz kapcsolódik, hogy a jövőben kevesebb teret tudok biztosítani az egyéni foglalkozásoknak. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnök létezni bárki számára is, csupán a fókusz a közeljövőben kicsit máshol lesz. Hogy hol, arról majd még a későbbiekben írok.