Útinapló

Útinapló az olaszországi körútról

Március 5-én a lengyelországi hegyekbe készültünk síelni, ám a 10 fok feletti hőmérséklet már nem volt annyira bíztató, így találtam egy jó szállást a Garda-tó partján Olaszországban. Még mielőtt az utazásról mesélek, fontosnak tartom megemlíteni, hogy már gyerekkoromban erősen szocializálódtam arra, hogy sokat vagyok úton. Erős légcsöves voltam, és egy félrekezelt tüdőgyulladás miatt 7 éven keresztül éltem immunerősítőkön. Emiatt már egészen kicsi koromban láthattam a tengert, ami akkoriban nagy dolognak számított. Felnőttként jöttem rá, s főleg a pandémia bezártsága alatt, hogy milyen erős emlékek és érzések fűznek engem a tengerhez. Így történt, hogy 2021. augusztusában csupán másfél napra, de leutaztunk Horvátországba. Ennek legfőbb oka, hogy a rengeteg lockdown-nak köszönhetően én másfél éven keresztül nagyon keveset dolgozhattam, így az anyagi kereteink szűkösek voltak. Ami még a gyerekkori utazásaimat illeti, nagyon sok versenyt abszolváltam különféle területeken, így már akkoriban nagyon élveztem nemcsak a belföldi útjainkat, de imádtam Budapestre járni, ugyanakkor voltunk Ausztriában, Csehországban is. Hetedik nyarán, életem első nagy utazására indultam a szüleim nélkül, mert egy versenyen Strassbourgba nyertünk utat…

Talán nyolcadik osztályos lehettem, amikor olyan bizalmat kaptunk az iskolától, hogy a járási versenyek után már egyedül jöhettünk haza a járatos buszokkal. Csupán 25 km volt, de nekünk, kisvárosiaknak hatalmas élmény. Prágában az utolsó alapiskolás osztálykiránduláson is kaptunk szabad programot, és pár héttel később már egy jutalomkiránduláson Kecskemét utcáit róttuk a barátnőmmel. Aztán emlékszem, amikor gimiben elősök voltunk, és metróval is mehettünk Budapesten, majd engedélyt kaptunk, hogy a buszhoz egyedül mehessünk vissza. Akkor ez felemelő érzés volt. 15 éves koromra ezáltal már olyannyira önállósultam, egyáltalán nem okozott gondot, hogy felüljek a buszra, vonatra és elintézzek bármit. Komáromtól Dunaszerdahelyig teljesen normális volt, hogy bárhova és bármikor el tudok menni egyedül is akár. A gimis évek nyári szüneteiben megjártam Olaszországot, Törökországot és Egyiptomot is. Az egyetemi éveim nagy részét vonaton és buszon töltöttem, mert 1 hét után rájöttem, hogy a pozsonyi élet nem nekem való, így 3 éven keresztül bejárós voltam. 2012. nyarán Görögországba utaztunk az akkor már vőlegényemmel, és mivel én az egyetem mellett a szabad napjaimon brigádoztam, mellette pedig még a szüleimnél laktunk, a pénzünk nagy részét utazásra tudtuk költeni. Így jutottunk el Santorinire és a Zöld-foki szigetekre is még az esküvőnk előtt. Sokat jártunk-keltünk a környező országokban is, ami nagyban volt köszönhető a férjem munkakörének is. Nászutunkon Kubában voltunk, nem volt lakodalmunk, mert inkább az volt a vágyunk, hogy egy egzotikus helyre jussunk el a lakodalom helyett. Jó döntés volt. Következő nyáron azt hittük, hogy a horvátországi kirándulásról már hárman fogunk hazajönni, de ez a felállás még egy hónapot váratott magára. Nagyon jó várandósságom volt, aktív voltam, a negyedik hónapban még az Angliában élő barátainkat is sikerült meglátogatni. Sokat voltunk úton az elmúlt 7 évben is. A pandémia előtt 3 évig szinte kétlaki életet éltünk, mert a tanulmányaim felét Budapesten végeztem, így sok nagyvárosi hétvégét éltünk meg együtt. Ez a budapesti élet akkora pluszt adott számunkra, hogy szinte soha nem volt gond A-ból B-be jutni a gyerekkel. Természetes volt egy idő után az autózás, a metrózás, a séta, a szemaforok. Olyan dolgot tanultunk, amit bárhol a nagyvilágban hasznosítani tudunk. A pandémia előtt volt olyan is, hogy egyedül jöttem haza Prágából vonattal, az akkor 2 és fél éves gyerekkel, de voltunk mi ketten Budapesten is, egy spontán kirándulás kapcsán, tavaly pedig Berlint is megjártam vele vonattal. Türelmet, kitartást, spontaneitást, együttműködést és fegyelmet tanítottak ezek az utazások mindannyiunknak. Nos, ezekre a tapasztalásokra alapozva – na meg nem utolsó sorban az olcsó jegyek miatt - mondtam végül igent arra, hogy a Garda-tóhoz repülővel menjünk.

Első repülésünk volt hármasban… Hétfőn még dolgoztam, késő este pakoltam be a cuccainkat. A kézipoggyászt nem mertem bevállalni, hivatkozva az első repülésre, és a szeszélyes időjárásra, így volt egy 20kg-s csomagunk, amit feladtunk. A repülőnk reggel indult Budapestről. A programjainkat én terveztem meg, az odajutást pedig a férjem. Héftő este mindhárman nehezen aludtunk el az izgalomtól és a várakozástól. Pár óra alvást követően már a reggelit készítettem, lányunk szemei is kipattantak az első ébresztő szó után. Szépen abszolválta az egész utat Pestig, a transzferen át, a becsekkolásig. Nem tudtunk ekkor már elaludni. Megvolt minden tortúra, és reggel 8 óra előtt már a repülőn ültünk. 

Hatalmas ajándékot kaptunk az égiektől, mert egy darab felhő nem volt aznap reggel az égen, így nemcsak a Balatont láttuk teljes pompájában felülnézetből, de még az Alpok havas csúcsaiban is hosszú időn keresztül gyönyörködhettünk. 

A leszálláskor aludt el Virág. Ez az, amit a mai napig nem értek, hogy tudta pont a leszállást átaludni. A tapsra ébredt fel, és már egyből indultunk is. Volt egy autónk bérelve, amit a reptér melletti parkolóban tudtunk átvenni. Könnyen ment az átjutás, de már a buszon felfigyeltem egy papírra az egyik ember kezében, amin az autókölcsönző logója volt. Furának tartottam, hogy nekünk miért nincs olyanunk. Pár perccel később jött a szembesítés, hogy nekünk is le kell adni egy olyan papírt, csak ezt a magyarra fordított e-mailbe elfelejtették beleírni. Rendben, mindennek oka van, egy kis időt elvesztünk, semmi gond, férjem visszament a reptérre a busszal. Amit viszont elfelejtett, hogy a pénztárcáját az én táskámba tette bele, így mehettünk mi is utána. Kereken egy óra ment el ezzel az egésszel, amikor végre már az autóba ülhettünk. 

Első állomásunk Verona volt, itt terveztünk ebédelni, egy kicsit szétnézni. Az 5 nap alatt Veronában ettük a lefinomabb pizzát. Egy laza városnézés volt a cél, sétáltunk a folyóparton, megnéztük Júlia erkélyét, és az amfiteátrumot, majd ismét autóba ültünk és mentünk Sirmioneba, ahol a szállásunk volt. 

Egy nagyon hangulatos tóparti apartmanban laktunk a kirándulás alatt, ahol az erkély nappal és éjszaka is csodás panorámát biztosított, s ami legfőképp bázisként szolgált, mert minden napra egy utazást terveztünk be. 

Szerdán Velencébe látogattunk. A gondolások előszeretettel kínálták ,,magukat,, és persze a gyerekeknek ez nagyon imponált. Sokat hezitáltunk, mondtuk, hogy először bejárjuk, amit szeretnénk, aztán meglátjuk. 

Hosszas séta után egy vízibuszra szálltunk, amivel elmentünk a Szent Márk térre. Március eleje volt, szerdai nap, azt gondoltam, hogy nem lesz tömeg, de tévedtem. Annyi ember volt Velencében még ilyenkor is, hogy elképesztő. 

Ilyen utazások során tudja az ember a saját értékeit, tulajdonságait elkezdeni jobban tisztelni, hiszen amikor szemtanúja annak, hogy mennyi empátiahiányban szenvedő, önző, türelmetlen ember él a világban, akkor egyfajta tanítási lehetőség is, hogy a gyereknek gyakorlati példaként mutassa meg azt, ami valójában történik, a másik oldalon pedig lehet a hálát gyakorolni, hogy mi már nem itt tartunk. 

Késői ebédünk alatt, amikor már elhatároztuk, hogy beülünk majd a gondolába, leszakadt az ég. Mint valami jósnő módjára megmondtam, hogy amint kilépünk az utcára, az árusoknál az addig legyezőket tartó polcokon, máris az esernyők és esőkabátok lesznek. Így is lett. Az eső elállt, mi pedig befizettünk egy 25 perces gondolázásra. 

Kisebb voltam, mint a lányunk, amikor egyszer ültem már gondolában, de így felnőttként egészen más volt. Mindamellett, hogy egy élmény volt, a szűk kanálisokon átkelve, látva a lakóházakat, bennem megint a hála érzése jött, hogy én ott élhetek, ahol… 

Velencétől egy csodaszép naplementével búcsúztunk, és visszatértünk a bázisunkra. Korán lefeküdtünk, mert nagy út várt ránk csütörtökön.

Nálam bakancslistán van jó ideje Olaszország délnyugati része, Tropea és környéke. Valamiért én úgy raktároztam el, hogy minden olyan település, ami a sziklán van, és alatta a tenger, az ezen a környéken van. Amikor terveztem a körutunkat, s a térképet nézegetve kerestem, hova tudunk elmenni ami még nincs olyan nagyon messze, és a nyugati parton van, tátva maradt a szám, amikor megláttam és rádöbbentem, hogy a színes házak nem lent délen vannak, hanem Toszkána északi részén, a Cinque Terre nemzeti parkban. Ezt látni kell, ide elmegyünk. Közösen ránéztünk a térképre, amikor férjem nyomatékosítja, hogy rendben, de ha már odáig elmegyünk, akkor muszáj Pisát is megnézni. Naná, micsoda ötlet! És hazafelé nem maradhat el egy rövid séta Firenzében sem. 

Nos, ezt ahogy otthon megterveztük, úgy is lett. Riomaggioret és Manarolát is megjártuk, ami pont olyan szép, mint az internetes fotókon. A sziklákon ülve ebédeltünk, majd Pisa felé vettük az irányt. 

Sokat bohóckodtunk a toronynál, nagyon jól éreztük magunkat. Itt még kimentünk a tengerpartra, ahonnét mindannyian fájó szívvel indultunk tovább. 

Néztem a tengert, elmerengtem a lenyugvó napban. Töltődtem. Egy igazi gondtalanság érzést éltem meg azokban a percekben. 

A firenzei dómot esti pompájában láthattuk, sétáltunk körülötte, élveztük a tavaszi estét. Ekkor jöttem rá, hogy egy igazi mindfulness ez a kirándulás, mert a pillanatokat a teljes valójukban ott és akkor kell megélnünk, mert aztán elmúlik, nem térünk oda vissza, nem megyünk újból azokra a helyekre. Nem utolsó sorban pedig az elmúlás, a búcsúzás is egy állandó erőként volt jelen, amit folyamatosan gyakorolnunk kellett. 

Pénteken nem húztunk ébresztőt, nem voltunk időhöz kötve, és nem terveztünk messzire menni. Vagyis számunkra nem messzire. Milánó annyira volt, mintha otthonról Pestre ugornánk fel. Tudom, ez relatív, mert sokaknak az már egy nagy utazásnak számít, nekünk pedig a korábbi élethelyzetek miatt ez a távolság nem okoz gondot. Szóval ezt a napot Milánóban töltöttük. 

Az autót kint hagytuk egy külvárosi parkolóban, metróval mentünk a belvárosba. Az érzés, amikor a metrófeljáróból megpillantottuk a dómot, mindhármunkat ledöbbentett. Azaz épület, egy valóságos művészeti csoda. Csak álltunk, és néztük először. Nem is szóltunk semmit. Majd néhány fotó elkészítése után rájöttünk, hogy éhesek vagyunk. Ebéd után megmásztuk a dóm tornyait, és tettünk egy sétát bent is. Az igazi ,,kár lett volna kihagyni,, érzés fogott el bennünket. Felemelő érzés volt. A dóm után elindultunk a diadalívhez. Útközben megálltunk a Scala épülete mellett. Fülemben hallottam csengeni a 16 évvel ezelőtti mondatokat, amik arról szóltak, hogy ,,egyszer még a milánói scála operaénekesnője is lehetsz akár,,. Ennyi év után akkor, abban a pillanatban gondolkodtam el mélyebben azon, hogy lehet, ha nem ezzel motiválnak, akkor még talán adok is esélyt a zenei szakmának hivatásszerűen. Hiába volt mások szerint tehetségem ehhez a műfajhoz, valahogy a szívemhez nem állt soha annyira közel, hogy el tudjam képzelni magam operaénekesként, és igazából ennyi év távlatából sem tudnám. Fél évvel ezelőtt egy ezzel teljesen analóg helyzet játszódott le az életemben, csak más területen, és elmondhatatlan AHA-élmény volt ezt felismerni, és kiállni a döntésem mellett. Pár percnyi elmélyülés és önismereti pillanat után mentünk is tovább, majd a kastélyból kiérve a luna-park hidegzuhanyként ért bennünket. Kompromisszumok árán lőttünk egy plüssöt, meg dodzsemeztünk, és az elvarázsolt kastélyba miután befizettük a lányunkat, az első ajtón belépve kiderült, hogy egyedül nem mehet végig, így a hosszú szoknyámban kénytelen voltam én is forgó hordókban, zakatoló lépcsőkön és egyéb akadályokon átjutni. Ebből kiérve rájöttem, hogy mennyit nevettünk, de azért a határokat tartva, az ,,anya menjünk mégegyszer,, kérésre nemet mondtam. 

A diadalívet már egész közelinek éreztük, mikor a fák mögött még a hullámvasút bukkant elő. Mi történik olyankor, amikor a gyereked a zsebpénzéből akarja ezeket fizetni, de egyedül nem ülhet még fel? Az, hogy befizet téged is… és persze apa gyomra nem bírja az ilyeneket, hát ki az aki marad, persze, hogy anya… ha valamin bosszankodtam, akkor ez az elköltött 10 euró volt az, mert egyetlen kört ment velünk a hullámvasút, fejenként kisötösért. De azt hiszem a gyerek is tanult ebből a szituációból, mert azóta a bécsi práterben elfogadta érvelésként ezt az emléket. Egészen péntekig nem ittam kávét. Vannak ilyen hullámaim, amikor sokszor hónapokig a menta- és zöld tea váltja fel a kávézásaimat. Milánóban viszont lapozgatva az itallapot megfogott a marocchino összetétele, hát mondom megkóstolom. Annyira csúcs volt, hogy azt nem tudom elmondani. Én, aki már inkább kávés tejet iszom, az a tömény kis kávé azzal a falatnyi tejhabbal és kakaóval, valami fantasztikus volt. Szerencse, hogy másnap még Bergamoban sikerült egyet innom, de azóta is emlékként él bennem, mert hiába kerestem, vagy kértem nagyobb városok kávézójában, fogalmuk nem volt róla, hogy mit akarok. Olyan hirtelen este lett, hogy csak kapkodtuk a fejünket a sötétséget látva.

Visszamenünk még megnézni a dómot az esti fényárban is, majd lesétáltunk a metróhoz. Közben arról beszélgettünk, hogy milyen gyorsan elrepültek a kirándulás napjai. 

Szombat reggel, miután elhagytuk a szállást, tettünk egy nagy sétát Sirmioneban is. Hangulatos és valóban varázslatos kis ékszerdoboza ez a Garda-tónak, de a fagyiárus emberségből megbukott előttünk.

A repülőnk este indult, így még volt néhány óránk, hogy Bergamot is megnézzük. 

Az 5 napunk alatt 60 km-t sétáltunk, 1500 km-t autóztunk, és nemcsak az autóutakat, de a reptéri tartózkodást, és a repülést is okoskütyük nélkül abszolváltuk. Hatalmas megvetéseket kaptam már külsős emberektől az elmúlt években azért, mert minimalizálni akarom a gyerekem életében az ilyenfajta időtöltést. Harcolunk keményen, de talán az egyre több tapasztalás végre nemcsak fegyverszüneteket, hanem a háború végét is jelenti majd idővel. Büszkeséggel tölt el, amikor beülünk egy kávézóba, vagy étterembe, és a 7 éves gyerek megjegyzi, hogy mindenkinek telefon van a kezében, ezzel ellentétben mi beszélgetünk, megvitatjuk mi történt velünk – és nem mással – beszélünk örömeinkről, de ugyanakkor a bánatainkról is. Szörnyű volt látni, ahogy a sok csodás dolog mellett, amikor elmentünk, a gyerekek többségének a kezében telefon volt, és nem a tájat, az épületeket csodálta, hanem a virtuális játékába volt belemerülve. Hova tovább ennek egyre nagyobb következményei vannak, de ezt most nem ebben a cikkben fogom kifejteni. 

Összegzésként azt tudom mondani, hogy életünk eddigi egyik legszebb kirándulása volt ez az olaszországi körút. Egymásra voltunk utalva, összezárva, ahol legjobban előjön mindenki személyisége, és lehet folyamatosan fejlődni. Mert én abban hiszek, hogy a család is csak úgy fejlődik, ha egymás tükrében meg tudja látni mindenki saját magát. Kiegészítettük és támogattuk egymást, természetes módon használtuk a közösen megélt tapasztalatainkat más helyekről. A budapesti ,,életünknek,, nagy hasznát vettük, és jó érzés volt, amikor a férjem köszönetet mondott ezért, mert azt akkor ,,miattam,, éltük át. Ugyanakkor én is hálás voltam felé azért, hogy már annyi helyre spontán eljutottunk, amikor egy-egy szolgálati útjára elkísértük, és mindig az ottani látnivalókat felkerestük a környéken, hiszen ez a rugalmasság tette ezt a kirándulást is annyira széppé. Látni és tapasztalni akartunk, amit a saját módunkon tettünk. Nem a tömeges szervezett kirándulásokra vágyik egyikünk sem, és lehet azt mondani, hogy mindenhol csak egy picit voltunk, ez tény. Ebből a sok piciből viszont lett egy óriási, életreszóló élmény, amiből a nehezebb időkben majd lehet táplálkozni lelkileg. Utazásunk végét egy kis izgalommal zártuk, és szépen bezárul a kör, hiszen első nap az autó papírok miatti időveszteség a férjem részéről indult, itt pedig az utolsó hívás előtt 12 perccel kitalálta a lányom, hogy wc-re kell mennie. Felpattantunk az éttermektől, és nem láttuk a táblákat, és egészen addig mentünk vissza, ahol már egyszer jártunk a mosdóban. Ezzel csak az volt a gond, hogy 5 percnyi séta volt, és még várakoznunk kellett. Kis híján lekéstük a gépet, férjem már idegesen hívogatott bennünket. Ami a legszebb volt a dologban, hogy pontosan a mi kapunkkal szemben volt a másik mosdó, csak ugye mi nem abba az irányba indultunk el… Ami még felmerült bennünk az utazás során, hogy lehetett volna mindig az adott helyszínen aludni, ahova elmentünk, de én utólag, most már másfél hónap távlatából is azt gondolom, hogy az a bázis adott egyfajta biztonságot, otthonérzetet, ami az első ilyen nagy kalandunkhoz egy kisgyerekkel nagyon is kellett. 

Az olasz körutunk után nem sokkal zajlott életem első önálló felnőtt tábora is, ahol megfogalmazódott bennem egy gondolat, hogy ezt, ami bennem van kreatív energia az utazásokat illetően is, miért ne osszam meg másokkal?

 Így született meg a tiroli és a horvátországi edzőtábor felhívása…